Melki Apátság - Ausztria

Van egy mondás: ahogy öregszel egyre jobban érdekel a történelem. Töredelmesen bevallom engem már korábban is érdekelt, de valahogy mindig olyan történelem tanárokat fogtam ki, hogy elvették a kedvemet tőle. Erre mindig akkor jövök rá, amikor elutazunk egy olyan helyre, melynek történelme van.

Feleségem ötlete jóvoltából legutóbb a Merki Apátságban voltunk Ausztriában, amiért különösen hálás vagyok.  

Vannak források, amelyek azt írják, hogy a magyar fejedelmeknek már jóval a Kárpát-medence elfoglalása előtt volt koronájuk. Mégpedig nem egyszerűen egy uralkodói jelvény, hanem úgynevezett "beavató korona". Ugyanakkor ennek a koronának a sorsáról nem tudunk semmit. Az is szerepelt egykori olvasmányaimban, hogy ez az ősi korona a népvándorlások harcai során idegen kézbe került. A Kárpát-medencében történt letelepedés után a korona visszaszerzése elkerülhetetlenné vált, hiszen hiteles uralkodót csak ezzel a beavató koronával lehet koronázni! Feltételezték, hogy a magyar beavató korona Rómába került a pápához, vagy valamelyik - akkor már működő - nyugat-európai kolostorban őrzik. Van olyan nézet, hogy a magyarok letelepedés utáni kalandozó háborúi nem elsősorban zsákmányszerző célt szolgáltak, hanem az elveszett koronát keresték. Ez lehetett a magyarázata ennek, hogy miért dúltak fel sok kolostort! Sőt - annak is van irodalma, hogy I. István király megkoronázása előtt nem egyszerűen csak koronát kértek a római pápától, hanem a - feltételezésük szerint - az egyház kezén lévő ősi koronát követelték vissza.

Hogy miért is írok most erről a fotónaplóban? A posztot elolvasva megtudhatják kedves Olvasóim...

Miért is írtam fentebb, amiket leírtam? Azok az olvasmányaim, melyeket a letelepedés utáni kalandozó hadjáratokról olvastam találkoztam Melk nevével először. Itt már tudtam, hogy ez nem tévedés, hiszen az apátságban található magyar nyelvű brossúra ötödik ötödik odalán is ez áll: "907-ben a magyarok egy csapásra elpusztították a békés kolóniát". Innen kezdve érdekel az apátság, és már nagyon régóta keresem a lehetőséget, hogy turistaként meglátogathassam ezt a helyet. Erre most került sor 2023 őszén.

A városba nem mentünk le, az apátság onnan észlelhető látképéhez forduljunk Vincenz Hawliczek  (1864-1914) könnyed festményéhez:   

Vagy elővehetjük az 1951-es megszállási 50 schillinges bankjegyet is, annak hátoldalán is ez fenségeskedik.

Azonnal megfogott a hely impozáns látványa, az apátság lélegzetelállító kinézete. Persze ilyenkor már ösztönösen is veszem a fényképezőgépet, hogy fényképet készítsek, az időjárás tökéletes volt hozzá.

A Szent Benedek-rendi melki apátság (németül Stift Melk) az Alsó-Ausztriai Melkben, a Duna mentén található. Wachau jelképeként az UNESCO világörökségi védelmét élvezi. Több mint 900 éve élnek itt szerzetesek Szent Benedek regulája szerint és látják el feladataikat, az oktatást és a lelkipásztori teendőket.

Melk környéke már nagyon korán benépesült. Feltételezések szerint a római korban őrhely, illetve a római Namare erőd állt ezen a területen. A népvándorlás után szláv földművesek érkeztek az Enns alatt elterülő vidékre. Ebből az időből ered Melk neve, amit a Medjilica (szlávul: lassú patak) névből származtatnak.

976-ban a Német-római Birodalom keleti határvidékét és vele együtt a melki királyi várat babenbergi I. Lipót őrgróf kapta meg, aki a várat választotta rezidenciájának, utódai pedig értékes kincsekkel és relikviákkal bővítették. Később a Babenbergek temetkezési helye és 1014. október 13-tól Szent Kálmán sírhelye lett.

A bejárat és a homlokzat - itt mindig nagy tömegre számíthatunk, amikor megérkezünk.

1702-ben kezdődött a nagy átalakító munka, 1736-ben fejeződött be. (Bár tulajdonképpen nem, mert a templom még nem volt készen, viszont 1738-ban részben megsemmisült a kolostorépület egy tűzvész miatt. A záró- és egyben újjáépítési munkálatok 1746-ben zárultak le, ekkor szentelték fel a templomot.) A mai látványon igen sok művész dolgozott. A kolostorépület Jakob Prandtauer (1660-1726) életműve volt, halála után unokatestvére, Joseph Munggenast (1680-1741) folytatta a munkát. Prandtauer szobra Sankt Pöltenben található meg. A templomfestő (és részben Prandtauer építészeti folytatója) Antonio Beduzzi (1675-1735), a templom nagybani piktora Johann Michael Rottmayr (1656-1730) volt. A könyvtár mennyezetét Paul Troger (1698-1762) díszítette ki az ecsetével. A szószék és a főoltár Giuseppe Galli-Bibiena (1696-1757), a templomi szobrok és faragványok Lorenzo Mattielli (1678/88 – 1748) és Peter Widerin (1684-1760) munkái. A sort  még sok mellékalakkal folytathatnánk, de a legtöbb parókás mester nemcsak nekünk ismeretlen, hanem az osztrák tömegeknek is. A művészettörténetbe persze lábjegyzeti szinten bevonultak, de oda sem megújítási vágyukkal. Tisztes felső-középszerű szobrászok és építészek voltak, együttes munkálkodásuk eredménye viszont nagyon látványos, bár a méreteken kívül nem formabontó.  

Az apátság következő, immár belső udvarba vezető bejáratának tetején két szobor keltheti fel az érdeklődésünket. Ezek Ausztria védőszentjeit ábrázolják: a bal oldali a leváltott, a jobb oldali az új. Na, hogy is van ez?

Kezdjük az állásából leváltott szenttel, aki Colman (magyarosítva Kálmán) néven ismer a történelem. Ha ugyan ismert, mert identitása, rangja és a tragédiája eléggé homályba merül.

Egy vándort látunk, kezében bottal, amint az ég felé tekint, várva onnan valami csodajelet.  Szüksége is lett volna rá... Ez történt vele.

A X. század végén született; egy ideig úgy tartották, hogy a skót királyi család hercege volt, s mint ilyent, összefüggésbe vonták Szent István feleségével, Gizellával, mi több, még Árpád-vért is tulajdonítottak neki. A mai állás szerint azonban ír volt, s nincs bizonyíték arra, hogy királyi ház sarja lett volna, a magyar vérvonal pedig már fel sem merül. Abban azonban mindenki megegyezik, hogy e jámbor férfiú magányos szentföldi zarándoklaton vett részt 1012-ben. Hogy Jeruzsálembe ment, vagy onnan tért vissza, nem tudni, de tény, hogy a közeli Stockerauban elkapták a népek, mivel gyanút keltett idegenes viselete és érthetetlen nyelve, s azt hitték róla, hogy a morvák kémje. Előbb megkínozták, hogy valljon, de mivel erre nem volt képes, biztos, ami biztos alapon 1012. október 18-án felakasztották egy fára két tolvajjal együtt. Magyarul: meglincselték.

A korabeli szokás szerint az akasztottakat lógni hagyták a végtelenségig, vagyis amíg le nem rohadtak a kötélről, ezzel közvetítették azt a jámbor intelmet az odavetődőknek, hogy mi vár rájuk, ha vétenek a hely jogszokásai ellen. Csakhogy Kálmán teste nem kezdett el rohadni, mi több: sem a madarak, sem az állatok nem bántották. Ez egy idő után feltűnő lett. Egyes források szerint 6 napig volt változatlan állapotban, mások szerint 18 hónapon át. Elég, ha az elsőt elfogadjuk. Ebből I. Babenberg Lipót azt a következtetést vonta le, hogy itt egy keresztény mártírról van szó, levágatta, felravatalozta, eltemette, majd a holttestet 1015-ben Melkben vitette át, s tiszteletét hamar elterjesztette a vidéken.

Kálmán teste azonban nemsokára elkerült innen, mivel Szent István királyunk kizsarolta őt Lipóttól, s Székesfehérvárott temettette el. De a szent nem érezte jól magát magyar földön, amit azzal jelzett, hogy bőség és áhítat helyett szárazság, járvány, amiatt pedig átkozódás tört föl a környéken, így István inkább visszaszekereztette a kellemetlenkedő ereklyét Melkbe. Azóta is itt van, díszes márványkoporsója a templomban nézhető meg, szintén szoborral. Utolsó csodatétele 1713-ban, a nagy pestisjárvány idején volt, amikor körbevették őt gyertyákkal, imákkal, tömjénnel, s lám: a járvány elkerülte Melket. Kálmánnal még találkozunk az apátság területén. (Megjegyzés: a szent emléknapja október 13. Valami ok miatt ő lett a beteg lovak és ökrök védőszentje is, e napon ünnepséget tartanak számára az apátságban, lenn pedig nevében szentelik meg az állatokat, hogy sokasodjanak és hozzanak sok hasznot.)  

Tisztelete töretlen volt Ausztriában, ami még az után is megmaradt, hogy I. Lipót császár uralkodói elődjének, Szent III. Babenberg Lipótnak (1073-1136) a hódolatát kezdte el favorizálni. A nevezett előd őrgrófként folyamatos egyházépítő munkálatai miatt kapta meg a pápától a szentté avatást 1485-ben, többek között az akkor Bécset elfoglalva tartó Mátyás királyunk hatására, aki ezzel akarta magát belopni a helyiek szívébe. I. Lipót nyilván azért helyezte őt erre a magas posztra, hogy asszociatív gondolatok ösztönzésével a saját nevét kiemelje, meg aztán ha már választani kell egy koszos zarándok és egy őrgróf között, hát inkább az utóbbi: 

Lipót szobra a szokásos stílusban fogadja a látogatókat: kezében a melki épület makettje. Melk különben nem az ő mutatványa volt, nem ő alapította, hanem apja, II. Lipót őrgróf. III. Lipót más apátságok és kolostorok vonatkozásában jeleskedett. (Pl. Heiligenkreuz.)  

Ezek után belépünk az első udvarba, amely nagy meglepetésekkel nem kényezteti a szemünket, csak azzal, hogy milyen szép nagy a bejárata, bár a mellette álló két fehér, csúcsíves oszlop ritkaság még a korabeli főúri palotákban is, akárcsak a mellett álló két pálmafa. Nem tudom miért, az osztrákok imádják a pálmákat, Baden bei Wien parkjai is tele vannak velük... 

Áll előtte egy fából készült naiv szobor, természetesen zarándok és természetesen Szent Kálmán. Illetve nem tudom, legyünk óvatosak, nem volt odaírva, de hát itt ki más lehetne…?  

 A látogatók általában keletről lépnek az épületbe. Az 1718-ban készült főkaput két bástya szegélyezi. A déli bástya egy 1650-ben készült védelmi rendszer. Jakob Prandtauer építőmester abból a megfontolásból építtetett egy új bástyát a bejárat másik oldalára, hogy az épület szimmetrikus képet mutasson. A főbejárat egyik oldalán Szent Lipót, a másikon Szent Kálmán szobra áll, a főbejárat háromszögű oromzatát pedig egy angyal díszíti; a művek Lorenzo Mattielli udvari szobrász alkotásai.

A kapun át egy kisebb udvarba (Torwartlhof) vezet az út, amelynek bal oldalán a turisták számára kialakított recepció, illetve emléktárgybolt található; jobb oldalon a Bebenberg-tornyok egyike, egy egykori erődítmény maradványa áll.

Az előcsarnok és a főpapi udvar

A kapu boltíve alatt egy kétszintes, világos csarnok, a Bencés-csarnok (Benediktihalle) kap helyet, amelynek freskói Szent Benedeket ábrázolják. Franz Rosenstingl eredeti változatát Friedrich Schilcher újította fel 1852-ben.

A csarnokot a 84 méter hosszú és 42 méter széles, trapézformájú főpapi udvar (Prälatenhof) követi. Az udvart szegélyező épületek homlokzata egyszerű, harmóniára törekvő. A fő oromzatokat festmények díszítik: Franz Rosenstingl, a négy kardinális erényről szóló barokk falfestményeit a 19. század közepén Friedrich Schilcher történelmi festőmester freskóival helyettesítették, de az 1980-as években végrehajtott átfogó restauráláskor menthetetlennek tűntek, ezért azokat 1988-ban Peter Bischof és Helmut Krumpel modern ábráira cserélték le.

Az udvar közepén az 1687-ben készült Kálmán-kút (Kolomanibrunnen) áll, amelyet Berthold Dietmayr apát 1722-ben a melki piacnak ajándékozott, de a 19. század elején visszavásárolták a feloszlatott Waldhausen apátságtól, és azóta a főudvarban áll.

A császári lépcsősor, a császári lakrész és a múzeum:

 

 Az udvar délnyugati csücskében található kapun áthaladva a császár-lépcsősorhoz, azon keresztül a császári lakrészhez vezet az út, ami a császári család részére lett berendezve. A Császárkőbányából származó, fehér kőből készült oszlopokkal szegélyezett lépcsősor alsó része egy főúri lépcsőházra emlékeztet. Felső része gazdagon díszített stukkókkal és allegorikus szobrokkal. A mennyezet freskója sasokkal játszadozó gyerekeket ábrázol, ami a császári kétfejű sasra utal, és szemlélteti egyrészt az épületrész világi rendeltetését, másrészt az apátság politikai szerepét az osztrák államstruktúrában.

Az első emeleten lévő, 196 méter hosszú császári folyosó a ház déli frontjának szinte a teljes hosszán végigfut. A falakon a Babenberg- és a Habsburg-ház osztrák uralkodóiról készült festmények lógnak – rövid életrajzzal kiegészítve. A régebbi portrék nagy részét Franz Joseph Kremer, az apátság házi festője készítette.

Múzeum az egykori császári lakosztályokban

Pásztorbot feje

Egy csodás műalkotás

Az apátság makettje a Márványterem előtt

 A császári lakrészhez kapcsolódó, díszteremként, illetve étkezőhelyiségként szolgáló márványtermet a császári udvar és vendégeik számára alakították ki. Az ajtóbetétek és a sarkok igazi salzburgi márványból, a falak pedig stukkómárványból (scagliola) készültek. Az ajtók fölötti feliratok a bencés rend szabályzatából származnak és a terem rendeltetését igazolják: Hospites tamquam Christus suscipiantur (Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust) és Et omnibus congruus honor exhibeatur (Mindenkinek adják meg a megfelelő tiszteletet).

Paul Troger mennyezetfreskójának középső része (1731) Pallasz Athénét ábrázolja oroszlánok húzta szekerén, mint a bölcsesség, az igazságosság és mértéktartás szimbólumát. Mellette Héraklész látható – az erő megtestesítője, amivel legyőzte Kerberoszt, az alvilág háromfejű kutyáját. Pallasz Athéné és Héraklész is III. Károlyra utalnak, aki szívesen ünnepeltette magát a római császárok utódjaként a Herkules-mítoszban. A vendégek az uralkodóház apoteózisának lehetnek szemtanúi: az uralkodó kivezeti az embereket a sötétségből a fényre, a rosszból a jóba.

Az építőművészeti festményeket, amik egyfajta keretet adnak a mennyezetfreskónak, Gaetano Fanti készítette.

Márványterem

Egy bencés kolostorban a templom utáni legfontosabb helyiség a könyvtár. A melki könyvtár 12 helyiségből áll és két fő terme van. Mennyezetét Paul Troger 1731-1732-ben festett freskói díszítik. A nagyobb terem freskója egyfajta egyházi ellensúlyozása a márványterem világi jeleneteket ábrázoló mennyezetfestményeinek: a festmény a hit allegóriája, melynek középpontjában egy női alak látható, kezében a hétpecsétes könyvvel, az apokalipszis bárányával és egy galambot ábrázoló pajzzsal; a körülötte lévő négy angyalcsoport a négy kardinális erényt – a bölcsességet, az igazságot, a bátorságot és a mértékletességet – szimbolizálja. A négy faszobor a négy fakultás – teológia, filozófia, orvostudomány és jogtudomány – megjelenítése.

A melki apátság könyvtára, engem nagyon megfogott

Mennyi tudás és ismeret lehett itt a polcokon!

 Az intarziaberakásokkal díszített sötét faanyagának és a könyvborítók egységes aranybarna színének tökéletes harmóniája adja meg a terem lenyűgöző hangulatát. Mivel a főterem aránylag sötét, a polcokon rejtett ajtók kinyitása lehetőséget ad a tanulmányokat folytatóknak, hogy kilépjenek a fényre. A felső emeleten két - a nagyközönség számára nem nyilvános - olvasóterem van berendezve, melynek freskóit Johann Bergl készítette.

A könyvtár 1888 kéziratot őriz: a legrégebbiek a 9. századból származnak és köztük van egy 10–11. századi Vergilius-másolat is. 1997-ben fedezték fel a kéziratok között a 13. századból származó Nibelung-ének egy töredékét. További 750 ősnyomtatvány, 1700 darab 16. századi, 4500 darab 17. századi és mintegy 18 000 darab 18. századi mű gazdagítja a könyvtár anyagát. A könyvtár könyvállománya összesen mintegy 100 000 kötetre rúg. A nagy könyvtárteremben kb. 16 000 könyv található.

 A kiállított darabok között megtekinthető többek között az Anton Koberger által nyomtatott Schedel kódex (Liber Chronicarum) két kötete.

 Mint megtudtuk a könyvek megnézhetők, de a könyvtárból el nem vihetők. Teljes mértékben megértem ezt a gondolkodásmódot.

 A könyvtárból kijutva egy csodás panoráma terült elénk. Egyik nagy kedvencem a tájfotózás, amit azonnal el is kezdtem "művelni", melyhez a csodás idő is hozzájárult. 

A könyvtárból egy csodás, trükkös csigalépcsőn lehet a templomba jutni. Amint a lépcsőt megközelítettük, egy végtelennek tűnő csiga alakzat tűnt elénk. Szinte szédített... Kiderült, hogy mindössze egy emeletnyi az egész, de az aljába is. és a tetejébe is egy kör alakú tükör van elhelyezve. Ezek a tükrök többszörözték meg a látványt, és nyújtották el a lépcsősort szinte a végtelenbe.... :-)

Az aranyozott főoltáron a „Non coronabitur nisi legitime certaverit” (Nem koronáztatik meg, csak aki igazán küzd) felirat látható; az oltár fő témája Péter és Pál apostolok elbúcsúzása. A legenda szerint ugyanazon a napon vezették őket Mamertinus börtönéből a kivégzőpadra. Az apostolok feje fölötti óriási arany korona a keresztény hitben a győzelmet jelentő mártíromságra utal. Pétert és Pált az Ótestamentum prófétáinak szobrai veszik körül. Mindezek fölött az Atyaisten trónol egy kereszt alatt, ami szintén egy győzelmet szimbolizáló jel.

 A küzdő és győzedelmeskedő egyház motívuma különböző allegórikus ábrázolásban megjelenik a presbyterium mennyezetén látható csodálatos freskókban is. A freskók Johann Michael Rottmayr alkotásai. A főhajóban készült freskók témája Szent Benedek diadalútja az égbe. A kupola szintén Rottmayr festményeivel van díszítve: ez egy égi látomás, amely az Atyaistent, a Fiút (Jézus Krisztust) és a Szentlelket ábrázolja, apostolokkal, Máriával és szentek egy csoportjával körülvéve.

A kereszthajó oltárai (Beduzzi tervei alapján), amelyek az apátság védőszentjeinek, Szent Kálmánnak és Szent Benedeknek vannak szentelve, szimmetrikusak. A bal oldali oltár Szent Kálmán csontjait őrzi egy szarkofágban, az oltárszobor Szent Kálmánt jeleníti meg imádkozás közben. A szimmetria kedvéért a jobb oldali, Szent Bernátnak szentelt oltár egy cenotáfiumot kapott. Az oltáron látható szoborcsoport Szent Bernát halálát ábrázolja társai körében.

A főhajó oldaloltárait is Beduzzi tervezte. Az oltárokat Szent Sebestyénnek, Szent Miklósnak, Keresztelő Szent Jánosnak, Szent Mihálynak, a három királyoknak és Szent Lipótnak szentelték. A Mihályt, a három királyokat és Keresztelő Szent Jánost ábrázoló oltárképeket Rottmayr készítette (1723 és 1727); Sebestyén, illetve Miklós képeit Paul Troger festette 1746-ban. A legrégebbi oltárképet, amely Szent Lipótot ábrázolja, 1650-ben Georg Bachmann egy bádoglemezre festette.

Míg továbbindultunk volt egy kis időnk ebédelni és még pár fotót készíteni erről a csodás helyről.

Azért van jele a modernitásnak is négy falfestmény alakjában a négy falon (Peter Bischof és Helmut Krumpel művei 1988-ból).

Ezek a következőket ábrázolják: Mérsékletesség (Mäßigung), Bölcsesség (Weisheit), Bátorság (Tapferkeit) és Igazságosság (Gerechtigkeit). Ez a Bölcsesség:    

Alatta szinte eltörpül egy szobor, ami egy zarándokot ábrázol:

Ezzel lényegében be is fejeztük a kolostor, illetve a kolostor látogatható tereinek megtekintését. Irány a kert!  

Oda nem lehet csak úgy bejutni, ahhoz a jegyzünk kell, tehát nem eldobni. Előbb meg kell másznunk vele egy körbástyát, hogy áttekintsük, hová is megyünk. Hát ide:

Nagy park, végén egy kis, kecses épülettel. Valahogy nem így képzelné el az ember egy apátság hangulatát, de ennek a házacskának (Gartenpavillon) megvolt a maga összetett rendeltetése. 1748-ban építették fel, Franz Munggenast volt a tervezője (az ő apja volt Joseph Munggenast, ld. fenn), s ez volt az utolsó mozzanat a nagy műben, bár később még a pavilon belsejében folytak munkálatok. Került ide kis könyvtár, több vendégszoba, kávézóhely stb. 

Mennyezeti és falfestményei 1763/1764-ben keletkeztek, Johann Baptist Wenzel Bergl (1719-1789) ecsetelte ide őket, már rokokó lazasággal. Az ábrázoltaknak semmiféle érdemi kapcsolata nincs a vallási áhítathoz vagy az élet fölötti tépelődéshez. Bergl az egzotikus természetet szeretett volna ábrázolni, így az évszakok mellett bevetésre kerültek a különböző földrészek is. Nincs rá kiírva, de a teve miatt szerintem ez Ázsia:  

És az utolsó 5 percben még készült néhány fotó zárásul:

Élményekkel indultunk tovább - sok új történelmi ismeretet szereztünk.